Prológus (helyett)

– Lecsós rizsa – kaptam azonnal a szolgálatkész és szakszerű választ valamikor a nyolcvanas évek elején, egy szerdai napon az ötödik óra után a mezőtúri 1. sz. Általános Iskola napközijének menzáján a konyhás nénitől az „Ez micsoda, Irénke néni?” kérdésemre.

De az is lehet, hogy azt mondta Irénke néni, hogy paella, csak rosszul értettem. Azért lehet, mert az ízük meglepően hasonló, bár azon, amelyet én pénteken, utazásunk első napjának estéjén ettem a parton, voltak olyan tengeri jószágok is, amelyekre a nagyapám biztosan azt mondta volna: „Én ilyeneket nem eszek meg, fiam!”, pedig nem volt különösebben finnyás és a halat például szerette, maga is horgászott.

Ugyanakkor mégsem valószínű, hogy rizsa helyett paellát mondott volna Irénke néni, mert nem gondolom, hogy annyira világlátott ember lett volna. Legfeljebb akkor hagyta el csak a város határát is, ha valamelyik barátnője felhívta a figyelmét arra, hogy előző szombaton milyen kitűnő dolgokat látott a szolnoki lengyelpiacon: minőségi nejlonharisnyát, alufóliát, Chemotoxot és miegyebet, szóval csupa olyanokat, amelyeket magyar boltokban nem vagy nem nagyon lehetett kapni akkoriban. Olyankor Irénke néni felvette a szebbik otthonkáját, és bevonatozott a megyeszékhelyre, hogy saját szemével is meggyőződjön: mije van a lengyelnek, amije nincs a magyarnak. Illetve legfőképp: honnan és miért?

A lengyelpiac a KGST egyik mellékterméke volt, és nagyjából akkor kezdett elterjedtté válni Magyarország nagyobb majd kisebb városaiban, amikor a Gelkában épp nem tudták elvállalni a SOKOL rádió javítását határidőre, mert hiánycikk volt az az áramköri ellenállás, amely kellett volna bele. Azért volt hiánycikk, mert az emberek felvásárolták, hogy a kabátjukra tűzve hordják. Nem feltétlenül azért, mert az olyan elegáns viselet volt, de ez egy másik történet, egyszer talán majd erről is…

Péntek

2024. január 26-án délután indultunk el a 12F osztály 15 tanulójával, illetve Nórival (9E) és Bíborkával meg Jankával Barcelonába. Útközben azon gondolkodtam, hogy az 1992-es olimpiai játékok idején én kb. pont annyi idős voltam, mint az útitársaim most. Próbáltam felidézni, ki mindenkire volt büszke a magyar azokban a hetekben. Nekem akkor még elérhetetlen távolinak tűnt Barcelona, de azóta annyit változott a világ, hogy csak az elmúlt két évben ötödjére jöttem el ide egy-egy hétvégére.

Ebben a tekintetben mindenképpen jó az a változás, ami velünk, velem is történt, történik ahhoz képest, ami gyerekkoromban volt. De nem vagyok benne biztos, hogy Irénke néni is megtalálná a helyét ebben a mi szép új világunkban… Fogalmazzunk úgy: volt olyan is, ami régen volt jobb.

Tavaly májusban Prágában voltunk együtt majdnem ugyanezzel a csapattal, ott kiderült, hogy jól működünk együtt. Ennek sikerén felbuzdulva döntöttünk idén Barcelona mellett.

Az utazás pedagógiai célja az volt, hogy tanuljunk olyan dolgokat is, amit az iskolában nem vagy csak korlátozottan lehet. Ilyen például a térbeli tájékozódás idegen városban/országban, vagy a magunk megérttetése olyanokkal, akikkel nincs közös nyelvünk stb. Ezekhez Barcelona ideális hely, márpedig mindkét szempont miatt. Bár a tizenvalahány metróvonalat tartalmazó térkép első ránézésre ijesztő, egy-két nap remekül megtanul eligazodni rajta/benne az ember. Metróval pedig gyakorlatilag bárhonnan bárhová el lehet jutni a városban. Ha mégsem, van ott vagy ugyanannyi elővárosi vonat, amelyek olyannyira részei a belvárosi tömegközlekedésnek, hogy sokszor ugyanazon a sínen mennek, mint a metró. És ha ez nem elég, van busz meg villamos is, bár azokat mi nem is használtuk, illetve csak egyszer.

Az pedig szinte az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy a kommunikáció külföldön is nélkülözhetetlen dolog, és az angol nyelv ismerete általában szükséges ehhez, de önmagában nem mindig elégséges. Illetve hát az is lehet, hogy nem is mindig szükséges…

A kirándulásunk nem pedagógiai – tehát jelen esetben sokkal fontosabb – célja pedig az volt, hogy rápihenjünk a mögöttünk és előttünk álló hónapokra. Az SQL-mondatok és a reguláris kifejezések hétköznapjai után időnként nekem is jól esik azt hinnem, hogy valódi idegennyelveken is tudok eredményeket felmutatni. (Később majd írok róla, hogy ezek általában inkább csak afféle részeredmények, de én így is elégedett vagyok.)

Emellett a személyes tapasztalatom az, hogy a szellemi fáradtságot legjobban fizikai fáradtsággal lehet kipihenni, és utunk során ebben is volt részünk bőven. A rekorder Pepu (Pálinkás Peti) lett a maga negyvenezer-valahányszáz lépésével, amelyet szombaton teljesített.

A negyvenezer-valahányszáz az még gombócból is sok, szokták mondani.

Barcelona Spanyolország észak(abb)i részén, a Földközi-tenger partján található, ez a nagyváros egyben Katalónia fővárosa is. Valóban nem kicsi, a lakossága körülbelül 1,6 millió fő, fizikai méreteit pedig jól mutatja, hogy a repülőtérről a szállásig majdnem annyi idő volt metróval az út, mint Budapesttől Barcelonáig a repülőút fele, pedig mindkét irányban lehetett volna még menni, és még az is a városhoz tartozott volna. Lakosságának összetételét pedig az jellemzi, hogy nehéz lenne olyan nemzetet találni a Földön, amelynek képviselőjéből legalább néhány ne élne ott életvitelszerűen.

Egerből délelőtt fél tizenegykor indultunk, a hotelhez este 7 után érkeztünk meg, a két hely kb. 1600 kilométerre van egymástól légvonalban. Ami mindannyiunknak már az elsők között nagyon tetszett, hogy ebben a városban rengeteg helyen lehet sportolni, minden sarkon van streetball-pálya (a hotel mellett is volt), vagy deszkás-görkoris pálya stb., és ezeket használják is. A deszkát és a görkorit pálya nélkül is, majdnem annyian, mint a biciklit vagy a rollert.

A pénteki napunk tehát javarészt utazásból állt, így aznap estére már csak a tengerpart megtekintését terveztük (nekünk a Barceloneta strand esett útba mindhárom napon). Sikerült is, volt minden, ami szükséges a hangulathoz: telihold, pálmafák, homokszobrok, latin zene, a hullámzó víz moraja, illetve a már említett paella. Irénke néni büszke lenne rám.

Szombat

A Sagrada Família

Utunk egyetlen időponthoz kötött eseménye a Sagrada Família templom meglátogatása volt, ezt jó érzékkel délelőtt 11 órára időzítettem. (Valójában ez volt aznap az első, de szinte majdnem az egyetlen szabad időpont.)

Érdemes volt csoportos jegyet vennem, mert a normál felnőtt belépő igen borsos: 30 euró (kb. 12000 Ft) fejenként, de az előzetes foglalás miatt, illetve mivel iskolai csoportként regisztráltam, mi mindösszesen 30 eurót fizettünk 19-en. Ennek viszont az volt az ára, hogy kísérőt kaptunk Aissia(? – lehet, hogy rosszul írom a nevét) személyében, aki egy temperamentumos, de nagyon kedves spanyol hölgy volt.

Bevallom, előzetesen nem bántam volna, ha úgy nézhettük volna meg a templomot, hogy a saját magunk belátása szerint megyünk oda és akkor, ahová és amikor akarunk, és nem kell ehhez gardedámot fogadnunk, pláne hogy Aissia késett is vagy 20 percet, de végül nagyon örülök, hogy ő volt a vezetőnk, mert nagyon érdekes dolgokat is megtudtunk a templomról. Olyanokat, amelyeket útikönyvekből meg internetes forrásokból valószínűleg nem lehet megtudni, arról a templomról,

• amelyet Antoni Gaudí tervezett, és amelynek építését 1882-ben kezdték és az eredeti tervek szerint 140 év után, 2026-ban készült volna el, de a Covid-járvány ezt is keresztülhúzta. El fog készülni, de ennek a pontos dátuma jelenleg nem ismert;
• amelynek már monumentális méreteit is nehéz szavakkal jól leírni… (lásd a mellékelt videót!)
• és amelyben semmi se úgy van, mint ahogyan az más templomokban lenni szokott.

Aissia szerencsére nagyon rugalmas és nagyon megértő volt az előadása során, nagyon szépen és választékosan, de nagyon jól érthetően beszélt angolul. Erre az extra segítségre persze csak nekem volt szükségem – ilyenkor mindig rá kell jönnöm, hogy igazából én csak hiszem azt, hogy tudok angolul… a csoport többi tagja viszont szerencsére valóban tudott. Aissia mindenkit megkérdezett valamiről, és mindenki tudott is válaszolni neki. Tök jó tanár lenne (és lehet, hogy az is).

A furcsa (nekem) az volt ebben a beszélgetésben, hogy néha olyan, egészen nyilvánvaló dolgokra kérdezett rá, amelyekre azért nem kapott rögtön választ, mert a válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy senki se (én biztosan nem) gondolta volna, hogy azt kell válaszolni. Amikor aztán kiderült, hogy a válasz valóban ez a nyilvánvaló, ez a magától értetődő dolog, arra kellett rácsodálkoznunk, hogy ebben a templomban ez a dolog tényleg olyan nyilvánvaló, magától értetődő – más templomokban viszont elképzelhetetlen.

A templomok belül általában csendesek és félhomály van egésznap. Ebben a templomban özönlöttek az emberek és a fények, és ezek a fények rendkívül színesek is voltak. Olyan – ahogy Aissia mondta –, mint a szivárvány. Hol van még egy olyan templom, amely belül olyan, mint egy szivárvány? Aztán ennek a templomnak (ha majd mind elkészül) 18 tornya lesz. Hol van még ilyen templom?

És nemcsak a tényeket tudtuk meg, hanem azt is, hogy itt minden okkal ilyen, amilyen: Gaudí mindent pontosan eltervezett. Ezer ilyen dolgot beszéltünk meg, mert ez a templomtúra valóban interaktív volt, nemcsak a vezetőnk beszélt végig. Álljon itt néhány kép, de nincs esély arra, hogy visszaadják az eredeti látványt és érzést.

A templom ezzel együtt sem csak turistalátványosság, XVI. Benedek 2010-ben felszentelte, misét is tartanak benne. Mi szombat délben még éppen bent voltunk, ezért hallottuk a déli harangjátékot, illetve Schubert Ave Mariáját (a linkre kattintva elinduló videón sem a helyszín, sem az előadó nem egyezik meg az eredetivel, csak a zene miatt tettem ide).

A Boqueria piac

A Sagrada Famíliából elmetróztunk a néhány megállónyira lévő Boquieria piacra, amely az emblematikus Rambla sétálóutcán található. Ha – az egyébként nem különösebben válogatós – nagyapám velünk lehetett volna, valószínűleg bajban lett volna abban a tekintetben, hogy miből lát itt többet: olyanból, amilyent még nem látott azelőtt vagy olyanból, amilyent ő nem eszik meg. Elképesztően pazar választék van itt gyümölcsből, zöldségből, magvakból, fűszerekből és édességből, meg húsból és halból és mindenféléből, ami még terem a földön és a vízben. Meg bárhol.

Igen nehéz nem elcsábulni és olyasmit is megvenni, amire az ember általában nem költene. Nálunk otthon, Magyarországon januárban például a cseresznyének nem kimondottan van szezonja, de itt muszáj volt megkóstolni. (Jelentem: rendben volt. Meg nagyon drága is, ezért csak pár szemet vettünk, szerencsére lehetett annyit is.)

A délután hátralévő részét a csoport nagyobbik része a tengerparton, kisebbik része pedig az olimpiai stadionban töltötte. A spanyol bajnokságban aznap a Barcelona játszott a Villareállal. A végeredményt nem mondom meg (járjon utána, aki kíváncsi, meg a foci engem amúgy se nagyon…), de annyit azért elárulok, hogy voltak nagy meglepetések a meccsen.

Míg a bevállalósabbak (Petz Peti, Bíborka és Döme) a helyszínen, mi csak az étteremben néztük a közvetítést (én meg az újabb tál paellát is). Kint a stadionban nyilván más lehetett a hangulat, főleg a VIP-lelátón, ahová hogy, hogy nem, de volt, akinek sikerült belógnia… 😉 Ők (Peti és Bíborka) szünetben kaptak enni is, de nekem jobb dolgom volt, mert ott biztosan nem volt paella.

(Ne legyen az ember telhetetlen, de azért megjegyzem: biztosan jobb lett volna a Camp Nouban látni ezt a mérkőzést annak, aki meccset akart nézni. Sajnos azonban azt a stadiont épp felújítják, erről később még lesz szó.)

Vasárnap

A diadalív, a Casa Battló, a Casa Milà és a Montjuïc erőd

A napi terveinket kicsit keresztülhúzta, hogy reggelre ködbe-felhőbe burkolózott a város. Eredetileg reggelre terveztük a Montjuïc erőd meglátogatását, amely az azonos nevű hegy tetején található, és busszal vagy a kötélpályán közlekedő libegővel közelíthető meg.

A hegyre nem szükséges gyalogolni, a kaptató egy jó részét megteszi helyettünk egy a Budavári siklóhoz hasonló jármű. A lenti végállomása a Paral·lel metrómegálló, a fenti végállomása pedig a Montjuïc Park. Onnan mi busszal mentünk tovább, de így is meg tudtuk nézni az 1992-es olimpia néhány helyszínét is.

Jó tudni, hogy az iskolás csoportokat az erődben (várban?) ingyen fogadják, szemben az alapértelmezett 12 eurós fejenkénti belépődíjjal. Nem állom meg, hogy leírjam: nekem ez volt az első hely, ahol valóban hasznát tudtam venni a pedagógusigazolványomnak, pedig már megvan vagy két éve. Igaz, a plázai Best Byte műszaki szaküzlet majdnem beelőzte tavaly novemberben, ahol adtak volna 5% engedményt egy mosógép árából, ha épp mosógépet akartam volna venni.

De ha már a Pláza… Az Agria Parkban lévő Libriben több könyv is kapható Carlos Ruiz Zafóntól, akinek a regényeiben Barcelona nagyon meghatározó hely. Több regényének is a helyszíne a város, közöttük az egyiknek éppen az a Montjuïc erőd, annak is a 13-as számú börtöncellája, ahová mi vasárnap délelőtt terveztünk menni. Végül kitisztult az idő, és ha nem is délelőtt, de délben feljutottunk. Kerestük is a 13-as számú cellát, de nem találtuk meg. Lehet, hogy nincs is 13-as számú cella…? Aki akar, járjon utána! (Tessenek Zafónt olvasni, mert olvasni jó! Aki nem akarja megvenni, a Bródy-könyvtárban is van néhány kötete, onnan kikölcsönözheti. Nem sok időre kell, mert nehéz letenni, gyorsan a végére érnek majd egy-egy regényének.)

Délelőtt, amíg a város ködben-párában volt, elmetróztunk diadalívhez, majd pedig a Passeig de Gràciára, megnézni Gaudí két jólismert és ikonikus épületét, a Casa Battlót és a Casa Milàt. Aztán újra metróra, majd siklóra pattantunk, és végre irány az erőd.

 

Ahogyan széllel szemben nehéz (de legalábbis nem praktikus) bizonyos dolgát elvégeznie az embernek, úgy nappal szemben sem könnyű csoportképet készíteni a Montjuïc erőd tetején, de mi az egyiket mégis megpróbáltuk a kettő közül. Egyébként a látványt nem a mi jelenlétünk emeli, ezt biztosan le merem szögezni. Elképesztő az a panoráma, amelyen jól felmérhető egyszerre a város mérete és egyben a tenger végtelensége is. Tényleg nem rossz a Dobó-bástyán sem bámészkodni, nagyon szeretem én azt is a nyári naplementében, de azért ez egy másik dimenzió.

A libegőt végül nem próbáltuk ki (sajnos ők nem adtak kedvezményt, tíz ötven egy jegy egy útra, 16 euró lett volna a retúr), helyette a 150-es busszal mentünk le az Espanya térre. A sofőr már indult, amikor odaértünk a buszhoz, de ő nem a gázra, hanem a fékre lépett és szó nélkül megvárta, amíg mind a 19-en érvényesítjük a napijegyünket. Valamiért ez ott olyan természetes dolog…

Az Espanya egy jókora kiterjedésű tér. Egyik végében kezdődik a Montjuïc hegy, így a téren állva meg tudtuk csodálni a Nemzeti Múzeum épületét, ami már a hegyen van. Alatta található a varázs szökőkút, amely márciustól októberig esténként látványos fény-zene előadást nyújt.

Az első zeneszám mindig ez szokott lenni (a lejátszáshoz katt. ide vagy a bélyegképre – szerintem ezt még az is ismeri, aki sem Freddie Mercury, sem Montserrat Caballé nevét nem hallotta eddig). Ez volt 1992-ben az olimpia hivatalos nyitódala, pedig – azt hiszem – eredetileg nem annak készült. Freddie Mercury már nem érhette meg az 1992-es barcelonai olimpia megnyitóját. Emlékszem, mekkora megdöbbenést váltott ki a gimis szakközepes osztályunkban, amikor megtudtuk, hogy halálos beteg. És kb. másnap, amikor bejelentették, hogy meghalt…

Amilyen hangulat szokott lenni a téren, amikor ez a zene szól este, a szökőkút vize felrepül 50 méter magasra és mindenféle színű fények játszanak vaksötéttel, még az is barcelonai akar lenni, aki egyébként a Real Madridnak szurkol. Sajnos azt nem tudtam elintézni, hogy a mi kedvünkért januárban is legyen egy bemutató, így emiatt mindenképpen érdemes visszamennünk.

Az Espanyán ismét többfelé vált a csapatunk. Volt, aki ment a partra, mert időre szóló belépőjegye volt az akváriumba. Mások a Ramblán vásároltak-ebédeltek-sétáltak, megint mások hazamentek a szállásra. Bevallom, én eddigre nagyon elfáradtam, és akik ismernek, azok tudják, hogy ilyenkor kell hozzám türelem. A csapatunknak mindvégig volt türelme hozzám, és ezt ezúton is szeretném nekik megköszönni! ❤

A kora este hőse Döme volt, aki dacolva a meteorológiai viszonyokkal, nem kis (nemzetközi) érdeklődés mellett bement úszni egyet a tengerbe. Én a látványtól is vacogtam, de Döme a vízilabdás rutinja és a nem kis elszántsága miatt simán megcsinálta. Tapsolt is a közönség a parton, mert rajta kívül nemigen merészkedett be a vízbe senki. (Fizikaórán én úgy tanultam, hogy a víz nulla fokon megfagy. Ez nem sokkal lehetett melegebb, de még éppen folyt.)

Említsük meg azt is, hogy Döme mellesleg bejutott a digitális kultúra OKTV 2. fordulójába, csak nem tudott rajta részt venni, mert olyan ügyetlenül sikerült kiválasztanom az utazásunk időpontját, hogy pont ütközött a két esemény. (Ez persze csak nézőpont kérdése: lehetett volna az OKTV 2. fordulója is egy sokkal jobb időpontban…)

A fürdés (megtekintése) után – egy második csapat tagjaként – én is elsétáltam a kikötőben lévő akváriumhoz. A Duna tévé korábbi éjszakai műsorsávjában lehetett látni olyasmit, amit itt az akváriumban: mindenféle halak úszkálnak teljes nyugalommal az orrom előtt, időnként a fejem fölött. A tévében ez nem különösebben kötött le, itt viszont, azt hiszem, el tudnék tölteni pár órát anélkül, hogy megunnám. Azonban este nyolckor bezárt a hely, mennünk kellett.

Hétfő

Camp Nou

Utazásunk utolsó napján, még a reptér előtt elmetróztunk a Camp Nouhoz. Szerettem volna közös csoportképet készíteni Kubala László szobrával, amely rendes körülmények között ott van a stadion bejáratánál, azonban most – a korábban már említett felújítás miatt – nem volt a helyén. Így egy (napra pontosan) két évvel korábbi képet tudok csak idetenni.

Az közismert, hogy Puskás Öcsi (Puskás Ferenc) egy jó ideig a Real Madrid játékosa volt. Azt is sokan tudják, hogy Kocsis és Czibor az FC Barcelonában játszottak, Kubala László neve viszont talán nem annyira közismert. Szobrot mégis neki állítottak, és ennek biztosan oka is van. Megnézni azonban sajnos most nem tudtuk ezt a szobrot, tehát emiatt is vissza kell mennünk majd egyszer.

És a „kötelezők” közül most kimaradt a Güell Park is. Ezt szintén Antoni Gaudí tervezte, a park egyik bejáratánál található épületek alapján ez nyilvánvaló is. Az eredeti terveink között szerepelt, hogy legalább az épületek miatt elmegyünk a parkhoz, ha be nem is, de végül nem jutott rá időnk. Sebaj, a fentiekkel együtt most már tényleg van okunk bőven, hogy visszamenjünk.

És hogy kerete is legyen a történetemnek…

Már a Camp Nouhoz utaztunk a metrón, amikor az egyik megállóban felszállt egy ősz szakállú bácsi. Egyik kezében görbebot, másikban egy kézzel írott papírcetli volt. Kicsit tétova mozdulatokkal odament az első utashoz, aki a közelében állt, egy fiatal hölgyhöz. Azt hittem, pénzt szeretne kérni, ilyet már láttunk sokszor. De nem.

A lány elolvasta az írást, aztán gondolkodott egy kicsit, ránézett a metrótérképre és bólintott a bácsinak: una parada (egy megálló). És közben mutatott a távolba a karjával: a modulat alapján még nekem is egyértelmű volt az irány, hogy merre kell menni a metró után, pedig nemigen vagyok arra ismerős. Mutatta a bácsinak, hogy szálljon le, menjen fel a mozgólépcsőn, aztán csak előre. Szerintem az utca nevét is mondta, de ez nem biztos, mert egy ajtóval hátrébb álltam és nem hallottam. Meg hát az én spanyoltudásommal hiába is hallottam volna.

A bácsi biztosan tudott spanyolul, de nem értette: elég egyértelműen a demencia jeleit mutatta. Azt hiszem, beszélni sem tudott már (vagy éppen akkor nem nagyon), de járni, közlekedni még igen, a görbebottal viszonylag stabilan tudott menni. Vagy felírta magának a címet otthon, még régebben, egy tisztább pillanatában, vagy valami rokona, esetleg az öregotthon ápolója nyomta a kezébe a cetlit, mindenesetre el mert indulni vagy el merték engedni így otthonról. Egyedül, egy cédulával a kezében. Nekem a látottak alapján egyértelmű volt, hogy biztosak voltak benne: a bácsi így is célba fog jutni, mert valaki majd segít neki. Valóban, az első ember, akihez odament, rögtön segíteni is próbált a bácsinak, a spanyolok valószínűleg már csak ilyen segítőkész népség – gondoltam.

A bácsi azonban nem értette, mit kell csinálnia a leszállás után, hiába kapott azonnal segítséget és pontos útba igazítást, pedig a lány többször is, türelmesen elmagyarázta neki az irányt: csak egyenesen előre. Ez idő alatt odahívhatott volna egy biztonsági őrt, hogy segítsen inkább az a bácsinak: minden metrókocsiban jöttek-mentek az őrök, néha többen is. Vagy megránthatta volna a vállát, elfordulhatott volna a bácsitól, ez végülis nem az ő problémája, ahogyan ez valószínűleg történt is volna, ha ez a jelenet egy pesti metróban játszódik. Ehelyett ő ránézett az órájára, bólintott egyet magának (még így is odaérek, ahová mennem kell), aztán rámosolygott a bácsira, karon fogta és a következő megállóban leszállt vele.

Néztem egy darabig őket, amíg a metrónk el nem tűnt az alagútban, és közben arra gondoltam, van-e nekünk otthon olyan tantárgyunk vagy tankönyvünk, amelyben vagy amelyből ilyet lehet tanulni…

Ránk férne, magyarokra.

---

Szereplők: Biró Anita, Bukta Levente, Burgmann Márk, Dávid Boglárka, Eördögh Döme, Farkas Bence, Farkas Richárd, Helli Nóra, Humicskó Balázs, Jakab Barnabás, Kovács Kristóf, Pálinkás Péter, Petz Péter, Taska Bíborka, Tömösközi Janka, Végh Mátyás, Veres Domonkos, Visontai Gergő.

Írta és rendezte: Tömösközi Péter

Köszönjük Erki Gábor tanár úr és Taska István segítségét a csapatmozgás támogatásában!

Köszönjük továbbá Légrády-Fodor Gerda tanárnő, Gál Péterné és Estókné Kovács Gyöngyi osztályfőnökök, valamint dr. Sipos Mihály igazgató úr támogató segítségét!